Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petőfi Sándor 

 

Gyermek- és ifjúkora
 
1823. január 1-jén született Kiskõrösön. Apja, Petrovics István, mészárosmester, aki magyarul jól beszélt és írt. Anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvû volt; mielõtt férjhez ment, cselédlány és mosónõ. Alig két évvel késõbb a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petõfi késõbb ezt a várost jelölte meg születésének helyeként.
 
Petrovics István javuló anyagi helyzetének arányában gyakran változtatta fia iskoláit, igyekezett minél színvonalasabb helyre járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egyik rokonuk anyagi csõdje, akiért Petrovics kezességet vállalt, anyagi romlásba döntötte a családot. A tizenöt éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel és a nyomorral. Színházi „mindenes” Pesten, házitanító Ostffyasszonyfán, majd katonának csap fel Sopronban.
 
Leszerelése után nyugtalan vándorút következett, majd 1841 októberében fölvették a pápai kollégiumba rendes tanulónak. Tevékenyen részt vett az önképzõkör munkájában, itt ismerkedett meg Jókai Mórral (de barátságuk csak késõbb, Kecskeméten mélyült el). Az 1842-es év hozta meg elsõ jelentõsebb irodalmi sikerét: május 22-én a kor legjelesebb szépirodalmi és tudományos folyóiratában, az Athenaeumban megjelent A borozó címû költeménye – még Petrovics Sándor néven. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban az elsõ olyan verse, melyet Petõfi néven írt alá.
 

De Petõfi inkább a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszínész-társulathoz szegõdött. Így került Debrecenbe is, ahol a Sopronból megismert barát, Pákh Albert próbált segíteni a legnagyobb nyomorban szenvedõ, beteg Petõfin. Egy füzetbe írta költeményeit, mintegy hetvenet–nyolcvanat, és 1844 februárjában gyalog vágott neki a pesti útnak, hogy mûveinek kiadót találjon.

 

Pályakezdése
 
Zsengéi még az érzékenység kora magyar költõinek, a fiatal Kölcseynek s még inkább Bajza Józsefnek szemléletét és kifejezéskincsét mutatják. Ezekhez képest jelentõs elõrelépés a korai bordalok hetyke, tréfás hangneme, szándékosan köznapi, egyszerû nyelvhasználata. A népi hangvételre Petõfi meglepõen gyorsan talált rá, s hamar felismerte, hogy nem elegendõ a népköltészet formai kellékeinek utánzása, jóllehet az alapvetõ konvenciókat nem sértheti meg. Így pl. Bajza tanácsára idõmértékes népdalt írt ugyan, a Távolból címût (1843), de próbálkozását maga is sikertelennek ítélte.
 
Petõfi színészi mûködése legalább annyi haszonnal járt, hogy nagyra fejlesztette imitáló tehetségét. Korai pályaszakaszának legfontosabb költõi újításait talán éppen népdalaiban és népies zsánerképeiben ismerhetjük fel. Valamennyi bordala helyzetdal; a Szomjas ember tünõdése címû verse (1844) például egy részeg ember monológja, hatásosan adva vissza meg-megbicsakló logikáját és elõadásmódját. (Ezzel késõbb A helység kalapácsa és Az apostol lapjain is találkozunk.)
 
Petõfi zsáneralakjai jellegzetes figurák: az iszákos ember, a megcsalt férj, a szerelmes legény, a betyár stb. Olykor anekdotát is felhasznál, mint A tintásüveg és a Csokonai címû versekben (mindkettõ 1844-es), amelyek szereplõi történelmi személyek ugyan, de az elbeszélt tréfás történet általánosabb annál, semhogy egyénítené õket. A Petõfi-monográfus Horváth János nem alaptalanul nevezte a korai pályaszakaszt „a lírai szerepjátszás korá”-nak, hiszen a személyesség közvetettebb módon érvényesül ezekben a mûfajokban. Ekkor Petõfi még nem tisztán lírikus, hanem az epico-lírikus kevert hangnem költõje.
 
Egyik elsõ sikeres helyzetdala a Befordúltam a konyhára (1843), melyet hamar megzenésítettek. Hasonlóképp híres helyzetdala a Megy a juhász szamáron... (1844). Petõfi népdalaiban gyakori az életképszerû elem (pl. A szerelem, a szerelem..., 1843, A csaplárné a betyárt szerette..., 1844), de számos példa van a „tiszta” változatra is, ahol nem találunk ilyet (pl. Temetésre szól az ének..., 1843, Ez a világ amilyen nagy..., 1844 és Fa leszek, ha... , 1845).
 
Petõfi népdalaihoz képest a korábbi mûköltõi próbálkozások (Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály vagy Czuczor Gergely népdalszerû versei) csak kísérletek, elõzmények. Az irodalmi köztudattal elsõsorban az õ népdalai fogadtatták el a mûfajt. Annyira, hogy közülük nem egyet a kortársak eredeti népdalnak hittek, sõt késõbb az eredetieket is ezekhez mérték, a népdalok normáját ezekhez igazították. Petõfi alkotásaiban nemcsak imitáló tehetségét csodálhatjuk meg, hanem kompozíciós találékonyságát is. Bár késõbb is írt népdalokat (egyik legsikerültebb zsánerdala, a Falu végén kurta kocsma... 1847 augusztusában született), népdalköltészetének kiteljesedése és virágzása elsõ pályaszakaszára esik.
 
Petõfi lírájában az elbeszélõ elem lassú háttérbe szorulását lehet megfigyelni. Sok értelmezõ vélekedik úgy, hogy legjobb költeményeit leglíraibb átmeneti mûfajában, a leírásban alkotta. Elsõ és sokáig egyetlen költõi leírása Az alföld (1844).